Mit tagadjuk: idegesítjük egymást. Mármint mi, öregek, meg ők, a fiatalok. […]

Talán bennünk, időskorúakban van a hiba, ha oly gyakran idegesít minket az erőtől duzzadó, energiával teli, harsány ifjúság viselkedése.

Nehezen tűrjük, ha elénk pattanva félrelöknek minket, ha a zsúfolt buszon hátizsákjukat az orrunk előtt táncoltatva leverik szemüvegünket, kapkodva hadonászunk, ha az előttünk ülő hosszú hajú ifjú percenként az arcunkba rázza loboncos sörényét, ám nem kevesebb ellenérzéssel figyeljük az ölében visongó, borotvált fejű másikat, akiről kétséget kizáróan kiderül, hogy mégiscsak lány, mert különben a hosszú hajú (kétséget kizáróan fiú) nem csiklandozná olyan érzékien azt a gyémántfényű micsodát a köldökében, és nem harapdálná a hasonló csillogó kövecskékkel kipatkolt fülcimpáját. Testékszerek. Mit kell ettől odalenni? Mi is hordtunk a nyakunkban hajdan felhőre könyöklő kisangyalt.

Megbotránkozást tükröző, merev arckifejezéssel (tíz évet öregít) hallgatjuk a kifejezetten nagyothallóknak szánt hangerősséggel világgá kurjantott trágár szövegeket, s ha van a közelünkben még egy korunkbéli, hát jelentőségteljesen összenézünk, mert a fejcsóválásig már nem merészkedünk.

Pedig igazán ritkán említik a nagymamákat, nagypapákat, de annál gyakrabban az anyákat, apákat, akik végül is a mi gyerekeink!

[…]

Befogjuk a fülünket – és szívünk szerint rendőrt hívnánk –, ha a közelünkben felharsan a techno, rémülten félreugrunk, ha a járdán felénk süvít egy gördeszka, egy bicaj vagy egy parkolóhelyet nem találó autó, pedig tudhatnánk, hogy többnyire kikerül, lefékez, csak a legritkább esetben üt el minket. És a szabadon nyargalászó harci kutya sem harap mindig. Nekünk is volt hajdan tacsink.

Egyszóval kész idegek vagyunk, mi, öregek.

De nézzük az érem másik oldalát: mi idegesíti őket, a fiatalokat? Mert hogy idegesíti, az tuti. Kár azzal áltatni magunkat, hogy észre sem vesznek minket, hogy keresztülnéznek rajtunk. Ez csak a látszat.

A fiatalokat az idegesíti, hogy megöregedtünk. Hogy lassan járunk, rosszul hallunk, gyöngén látunk. Hogy folyton panaszkodunk. Hogy sokan vagyunk. Hogy leépültünk. Nem bírják a tétovaságunkat, az elesettségünket, a félelmet a szemünkben. Még majd megsajnálnak minket! Na ne. Ezért aztán lökdösődnek, bohóckodnak, trágárkodnak, provokálnak. Mi meg bedőlünk nekik, megbotránkozunk, hápogunk, levegő után kapkodunk, nevetségessé válunk. Olajat öntünk a tűzre. Rosszul tesszük.

Szegény gyerekek a jövőképet látják bennünk. Ezért akarnak elhessegetni. Pedig nem lehet.

[…]

Szerintük elöregedett ez a társadalom. Szerintünk elfiatalodott. De mi legalább tudjuk: ez a jobbik eset.

Nézegessük gyakrabban unokáink fényképeit. Nem aranyosak?

Nyugi.