Az óriás
Reményik Sándor 2007.03.12. 18:00
Lefojtott álmok, lenyűgözött vágyak, Zöldből szürkébe halványult remény, Kiábrándulás, te keserű füst: Oltárok romján imbolyogva szálló, Gyász, mely hamuban tépi önmagát, Gyengeség, melyre egy világ zuhant, Törpék mi mind, akiknek óriások álmát Álmodni adta Isten: Jertek ma velem. Jertek, kapaszkodjunk az óriásba!
Ki hát az óriás? Az, kinek homlokán Ijesztőn tündököl a büszke bélyeg: Ha kell: egy világ ellen, egyedűl. Egyedül. Hallottátok ezt a szót? Úgy hangzik ez a szó, mint egy sirám. De úgy is, mint egy diadalkiáltás! Nézzétek őt. Ott áll a szörnyű körben, Egy vas- és aranygyűrű közepén. Sisakok, dárdák, kardok, koronák, Zászlók veszik körül. Egy embererdő, egy világvadon - És azzal szemben ő. Egy lélek. Milyen kicsi. - És milyen végtelen.
Ó, mert a lelkében az Isten él. Valami, ami nála több, Amit meglátott önmaga felett. Amit nem lehet onnan kitörülni, És amit letagadni nem lehet, Ami tüzes korbáccsal kergeti Irgalom nélkül végig a világon És ösztökéli: tégy vallomást rólam.
S ő vallomást tesz: Nem tehetek máskép.
A vasmaroknak, mely kinyilt előtte, Szívét odaveti: Szorítsd hát, világ! Állítsd el lassan minden dobbanását. Vajjon amit dobog: azt is megfojtod-e?
Istent dobogja - és az Isten él! Igazságot dobog - s az eszme él. Hitet dobog - s az nem hal meg soha. Szabadságot - s a szabadság örök.
Látjátok nőni ezt az árva árnyat, A barát árnyát egy világ fölé? Hallotok döngő léptei nyomán Recsegni korhadt birodalmakat? Mert ami korhadt, az a korhadásé!
És ami lélektől lett: megmarad.
Lefojtott álmok, lenyűgözött vágyak, Zöldből szürkébe halványult remény, Kiábrándulás, te keserű füst: Oltárok romján imbolyogva szálló, Gyász, mely hamuban tépi önmagát, Gyengeség, melyre egy világ zuhant, Törpék mi mind, akiknek óriások álmát Álmodni adta Isten: Jertek ma velem. Jertek, kapaszkodjunk az óriásba!
|