Ezerkilencszáznegyvenegy, június huszonkilencedike, vasárnap. Ezerkilencszáznegyven-egy, június huszonkilencedike... Magyarország hadat üzent - mondogatom magamban, amíg Laci karjába kapaszkodom. Átsétálunk az Erzsébet-hídon, megyek, megyek Laci mellett, a hangját is alig hallom. Csak a szívem fáj, és minden csepp vérem dühösen tiltakozik. Miért viszik el, hová viszik, ki meri elvenni tőlem? A gyárakban ágyúkat gyártanak és géppuskatöltényt, hogy megöljék. Katonák gyakorlatoznak, és parancsokat adnak ki, hogy Lacit elvigyék tőlem. Ki meri? Miért? Kinek kell a háború? Ha minden fiatal lány azt kiabálná, hogy: "Nem engedem a vőlegényemet" - ha minden anya odafeküdne a vonatok elé... Miért viszik el? Miért viszik el?

- Kati, ne pityeregj. A harmincéves háború harminc évig tartott, és még onnan is hazajöttek elevenen.

Köszönöm. Szép kis vigasztalás. Harminc év.

Fázom, melegem van, a könnyeim potyognak. Laci, ne menj el, Lacikám, ne menj el, Lacikám...

A budai rakparton sétálunk. Nehéz, virágillattal teli, meleg szél fúj a hegyek felől. A Gellért térnél, a szálloda előtt két munkás meszes vödröt hoz, és fehérre meszeli a járdák szélét. Készülnek az elsötétítésre.

- Hová repüljön Balambér? - kérdi Laci, és tenyerével a hajamat simogatja.

De Balambér, az álomhajó szárnyaszegetten ül a fehérre meszelt járda szélén. És Rozmár Róbert is vacog a zsebemben, és Pacni se ugrál Laci markában.

Háború van... háború van... Lacit elviszik tőlem.

És ahogy a Dunát nézem, a szürke, közömbös vizet, egyszerre szédülni kezdek.

Ez már nem a Duna-part, ez a kert, a nagymama kertje, a szegfű- és rózsaágyások, a nagy diófa, a rezedaillat. És apu átugrik a kerítésen. A menetszázadból szökött, másnap indulnak.

És anyut látom, aki annyi idős, mint most én, így sétálnak, összebújva a fák között. És anyu sír, és apu megcsókolja... Hányszor mesélte ezt anyu, és én úgy ültem a konyhában a széken, lábamat lógatva és illetlenül harangozva és közömbösen, mintha a napóleoni háborút mesélné vagy a mohácsi vészt vagy a szalamiszi csatát...

És most egyszerre megértek mindent, a búcsút, a fájdalmat, a félelmet.

- Ne pityeregj, leányzó - mondja Laci. - Hiszen visszajövök.

- Küldjük Balambért repülni - mondom hirtelen. - Küldjük a jövőbe. Húsz év múlva, huszonöt év múlva...

- És mit akarsz látni ott? - kérdezte Laci.

- Egy szép házat, kertet... és béke van... és hat gyerekünk lesz. És lesz köztük egy tizenhat éves lányom is, és egyszer el akarom majd mondani neki ezt az estét, de akárhogy mondom is, nem figyel rám, csak bámul udvariasan, mintha moziban látná az egészet, vagy olvasná egy régi könyvben... És én mondjam majd tovább, hogy a járdákat fehérre meszelték, és a Dunán szomorúan, hosszan, reménytelenül búgott egy gőzhajó, és álltunk, álltunk az Erzsébet-híd íve alatt, egymás kezét szorítottuk, és úgy éreztük, hogy a szívünk meg fog szakadni... És a messzi jövőben, ezerkilencszázhatvanban vagy ezerkilencszázhetvenben, a kislányom csodálkozva hallgassa ezt a történetet, és ne értse meg... ne értse meg... ne értse meg!