Fogcsikorgató türelemmel, 
Összeszorított szájjal -
Krisztus-követő bús próbálkozással, 
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval, 
Tenyérrel, mely sima örökké, 
Csak a zsebben szorul ököllé -
Keserű, tehetetlen nevetéssel 
Békülve meg akármi rendeléssel -
Nem csodálkozva már - és csodálkozva mégis, 
Hogy rajtunk ez is, az is megesett: 
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan, 
Kínszenvedést virágzó életet.
Ahogy lehet... 

Megalkuvás zsoltárát énekelve, 
Végtelen rabmenetben csak megyünk, 
Nincs semmi fegyverünk, 
Fegyvertelen a lelkünk lázadása,
Pedig a vérünk minden csöppje vágyik, 
Vágyik a Péter vad mozdulatára,
Amikor Istenének védelmében
A Málkus fülét hirtelen levágta. 
Kik vagyunk mi?
Ó, nem az Alázat,
Csak a megalázottság fiai. 
Nemzedékek büszke hídfői közt 
Görbülő ív, görnyedő átmenet: 

Testvéreim, bizony nem élünk jól mi, 
Nem apáinknak tetsző életet.
De aki máskép tehetne helyünkben, 
Az vesse reánk az első követ! 
Minden percünk kínzó kiegyezés: 
Ahogy lehet... 

Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse, 
Félbenmarad, megmásul mondatod? 
Egy szikra talán mégis zengve pattan 
Lángörvényből, mely benned kavarog. 
Dagadnak benned árvizes erők, 
Zúdulna niagarás zuhatag:
Elégedj meg, ha megtöltesz belőle 
Kristálytiszta vízzel egy poharat. 
Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább,
És amit hagynak, egyre kevesebb:
Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz, 
S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet, 
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból, 
Minden megmaradt árva keveset: 
Ahogy lehet... 

Láttad a Karsztok szirt-sivatagában 
A liliputi termőföldeket?
Pár négyzetméter - amit a lavina, 
A kőgörgeteg könnyen eltemet.
S a Karsztok boldogtalan magvetője, 
A földmívelés madárijesztője
Ezt a kis humuszt mégis szereti, 
Kicsi kőkeritéssel keríti.
Pedig szinte sírjának is kevés.
Ó, karszti sors; ó, karszti temetés.. 

Te is, testvérem, karszti sorsodat 
Fogadd el, s védd meg karszti földedet, 
Azt a sírodnak is kevés humuszt,
Azt a pár négyzetméternyi helyet, 
S azt a fölséges Isten-lábnyomot, 
Mit a lavina minden rohama 
Eltörölni még sohasem tudott. 
Védd ezt a talpalatnyi telkedet, 
Cserépkancsódat és tűzhelyedet, 
Utolsó darab száraz kenyered!
De azt aztán foggal, tíz körömmel. 
Démoni dühvel és őrült örömmel -
Ahogy lehet... 

Ahogy lehet...