Valaha voltam riadó kiáltás.
Nem én szóltam, és nem én kiáltottam: 
Az ember s a magyar
Jajgatott bennem és kiáltozott,
Rázta, mint Sámson, a templom-oszlopot, 
A szelíd csillagokat riasztgatta:
Mit tündökölnek olyan bölcsen ott fenn, 
Mikor mi itt lenn könny és vér vagyunk?! 
Valaha voltam tragikus kiáltás.

S lettem síró, beteg légyzümmögés, 
Vak vergődés egy őszi ablakon, 
Élni nem tudás, halni nem merés, 
Panasz, mit meg nem érthet senki sem,
Jajszó, mely teljesen testvértelen,
Kín, amely kicsinyes a csillagoknak, 
És furcsa szánalommal mosolyognak 
Rajta a küzdő, élő emberek.
Ki tragédiák harsonája voltam, 
Lettem beteg őszi légyzümmögés.

Akarok lenni még egyszer kiáltás...
Ó, Doktorom, gyógyíts meg engemet, -
De ne gyógyíts meg engemet magamnak. 
Mert annak jaj csak, ki magának él,
És annak jaj csak, ki magának szenved, 
És annak jaj csak, ki meghal - magának. 
Gyógyíts meg engem a beteg világnak. 
Hadd éljek ismét testvér-közösségben, 
Hadd legyek ismét ember és magyar.

Hadd jajduljak velük, ha jajgatok, 
Értük rázzam a templom-oszlopot, 
A csillagokat értük riasztgassam:
Mit tündökölnek olyan bölcsen ott fenn, 
Mikor mi itt lenn könny és vér vagyunk?! 
Beteg őszi légyzümmögés helyett
Legyek még egyszer riadó kiáltás...